Halálom napjáig.. - 3.rész

3.rész

Lassan már három napja úton voltunk és Inuyasha Narakut üldözte folyton. Nyomát vesztettük egy időre, de volt, aki megtudta mondani, hogy merre haladt. A sebem alig akart gyógyulni, gennyes volt, folyton átáztatta a kötésemet és a gyógynövények semmit se használtak. Egyre gyengébb voltam és a folyamatosan gyaloglás megtette a hatását.
A csapat hátulján kullogtam, miközben ők kissé előrehaladtak. Eléggé le voltam maradva, nagyjából húsz méterrel lehettek előttem, amikor összezuhantam. Inuyasha azonnal érzékelte, mi történt, majd mire a többiek észbe kaptak, már ott guggolt felettem.
- Héé! Mido! – ütögette meg arcomat, hogy ne veszítsem el az eszméletemet, de alig láttam már.
- Jól vagyok… Tényleg… - ziháltam.
- Persze! – morogta a hanyou, majd egy mozdulattal felkapott és az idő közben megérkezett riadt társasághoz fordult. – Kagome, a modern gyógyszereid nem használtak. – Inuyasha hangja furcsán aggódó volt. Ennyire durva lenne a helyzet? Felnyögtem a félszellem ölében és belekapaszkodtam a haorijába, annyira bele nyílalt a fájdalom.
- Hozd ide az árnyékba. Sango, ide adnád a kulacsot a táskámból meg egy rongyot, amivel csillapíthatom a lázát? – Egy hideg kéz ért a homlokomhoz, majd a nyakamhoz. Éreztem, ahogy egész testemben megremegek és rettenetesen fáztam.
- Már csak ő hiányzott - morogta Inuyasha, majd előre ugrott, hogy távolabb kerüljön tőlünk. Kinyitottam szemeimet, de homályosan láttam.
- Fázom…- nyöszörögtem és Sango ölébe hajtottam a fejemet, miközben Kagome a lázamat próbálta levinni hidegvízzel, de nem sokat segített. A szellemirtó óvatosan simogatta a hajamat, hátha elalszom, de képtelen voltam rá. Megéreztem a jelenlétét. Újra itt van! – Sesshoumaru… - ültem fel, de fejemhez kaptam. Nem akartam törődni vele, a démoni erőmet akartam itt és most!
- Mido, feküdj vissza! – A kis rókaszellem megpróbált itt tartani, ahogy a többiek is, de nem engedtem, hogy visszafogjanak. Egy pillanatra megrogyott a térdem, de újra felálltam és Inuyasha felé igyekeztem, aki jó ötven méterrel odább terelte fivérét, hogy rá figyeljen. Elkaptam a beszélgetést.
- Merre ment? Naraku merre ment? Csak ennyit akarok tudni, ha elmondod, meghagyom az életed Inuyasha öcsikém – gúnyolódott a démon, de az öcs se volt rest.
- Ha tudnám, se mondanám meg, de nem tudjuk mi sem, hogy merre ment. Most viszont készült, mert meghalsz! – ordította a kutyafülű, majd előrántotta kardját és már le akart csapni vele a férfira, de nem számolt azzal, hogy én időközben odabotorkáltam. Eddig tartott az erőm. Bágyadtan hullottam Inuyasha karjába, aki bár nem erre számított, de elkapott. Fél kézzel tartott.
- Buta lány! Megmondtam, hogy maradj nyugton! – morgott, majd eltette a kardját és ölbe kapott.
- Nocsak, azt hittem, hogy belehaltál a sérülésbe, amit a napokban okoztam. Életben vagy – jelentette ki azt, ami nyilvánvaló volt. Pökhendi alak. Felénk közeledett, lassú, kimért lépésekkel vágta le a távolságot, majd megállt előttünk, talán három méterre.
- Élek és… - kapkodtam levegő után, majd megkértem Inuyashát, hogy állítson talpra, de maradjon mellettem. A többiek feszülten figyelek a fa árnyékában. – Ajánlatot szeretnék tenni – néztem a démonra, aki egy pillanatnyi érdeklődést mutatott. Arany szemei megcsillantak, de úgy, hogy csak én lássam.
- Hallgatlak.
- Az Ikleirasz, cserébe azért, hogy segíts előhívni a démoni erőmet – néztem rá, de egyre ingatagabb volt a tartásom, így a félszellembe kapaszkodtam, aki kész volt egy pillanat alatt elugrani Sesshoumaru ostora elől, ha arra kerül a sor.
- Hm… Szóval valami elzárja az erődet? Érdekes… - nézett a kezemben szorongatott kardra, majd a nyakamban lévő kristályra, de nem mondott többet.
- Nos, Sesshoumaru? Hajlandó vagy segíteni a kardért cserébe? – sürgettem meg a döntésben, mert fogytán volt az erőm.
- Mido, ömlik a vér a sebedből! – ültetett le a földre Inuyasha, mire Kagome azonnal odarohant hozzánk.
- Mido! – térdelt le mellém, majd megnézte a kötést. Vörös volt. Letekerte a lábamról az átázott gyolcsot, majd Inuyashával együtt felszisszent.
- Mi az? Ugye a lábamat nem kell még levágni? – viccelődtem, de tudtam, hogy nagyon durva a dolog. Egy halk hümmögést hallottam a démon felől, majd hátat fordítva visszafelé indult. Azonnal utána ordítottam. - Sesshoumaru! Inkább hagysz megdögleni, mint elfogadni az ajánlatomat? A tiéd a kard, cserébe segíts! – ordítottam, de ha egyszerűen beszélek azt is meghallja. Megrémültem, bevallom, mert lehet, hogy belehalok a sérülésbe. Ha nem segít, akkor biztosan. Megállt, majd megfordult és lenézett rám. Azt a szánalmast, amit a szemében láttam semmi máshoz nem tudtam volna hasonlítani. Mégis olyan… Meghatározhatatlan volt a tekintete.
- Ha képes vagy követni, akkor segítek, ha nem… - itt ismét megvillant a szeme, majd beleszippantott a levegőbe. – A vérveszteség megteszi estére a dolgát – fordított hátat, majd elindult arra, amerről jött.
- Gyere, nem hagyom, hogy a hülye bátyám miatt meghalj! – kapott fel, de én tiltakozni kezdtem.
- Nem! Egyedül akarok menni! Ha tényleg annyira gyenge vagyok, akkor megérdemelem, hogy meghaljak általa. Ha pedig képes vagyok a saját lábamon járni, akkor méltó leszek arra az erőre, amit születésemkor elvettek tőlem – néztem rájuk, majd fájdalmak közepette megindultam a démon felé, aki lassú léptekkel haladt. Várt. Miroku felajánlotta, hogy a botját átadja, de nem fogadtam el, magam akartam megtenni ezt a lépést. Követni kezdtem a démont, aki a sűrű erdőbe vezetett. Bevallom, hogy sokszor álltam meg és meg kellett támaszkodnom a kardomon, de nem adtam fel. Lemaradva ugyan, de követtem. Sokáig tartott, míg elértünk egy kis tisztáshoz, amin egy apró patak csobogott keresztül. Szürkült, a kis terület szélén egy tábortűz égett, egy kislány énekelgetett és egy kissé sipákoló hang kérlelte, hogy hagyja már abba, de a gyerek szüntelenül énekelgette a dalt.
- Sesshoumaru Nagyúr, hol vagy már? Sesshoumaru Nagyúr miért késel már? Siess-siess, várunk rád!
A nagyúrnak nevezett démon a tisztásra ért, majd a kislány elé sietett és kacagva nézett rá, majd megkérdezte, hogy merre járt. A válasz tömör volt, de nem bántó. A kis gnómszerű lényecske is kérdőre vonta a démont, de vele már kevésbé bánt ilyen „kedvesen”.
- Jaken! Vigyázz Rinre míg távol vagyok!
- Értettem, Sesshoumaru Nagyúr! Szabad tudnom, hogy hová mész, Nagyuram? – érdeklődött a kis lény. Én mindezt egy távolabbi fa árnyékából néztem. Legalább neki tudtam támaszkodni, de már kezdett forogni a világ.
- Dolgom van. Elviszem Aun-t! – jelentette ki, majd egy kétfejű sárkánylovat kezdett az én irányomba vezetni.
- Vigyázz magadra Sesshoumaru Nagyúr! – A kislány hangja annyira kedvesen szólt a démonhoz. Tele volt szeretettel és tisztelettel. Ő lenne az a Rin? Minden bizonnyal. Akkor talán…
Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon a látásom, de ekkor a férfi állt mellettem és a kantárt felém dobta, amit elkaptam, bár kissé ügyetlenül.
- Ha nem akarsz összeesni, akkor azt javaslom, hogy szállj fel Aun hátára – felelte, majd felemelkedett az égbe és hamar távolodni kezdett. A kétfejű sárkány rám nézett, majd óvatosan a nyerge felé lökött, jelezve, hogy jobb lenne sietni. Nehezen, de sikerült felülnöm rá, majd a sörényébe kapaszkodtam, hogy még véletlenül se essek le. Hamar beértük a férfit.
- Hová megyünk? – Nem felelt. – Hozzád beszélek! – mordultam fel, mire egy fagyos válasz jött elölről.
- Engem meg nem érdekel. Pusztán egy eszköz vagy, csak azért segítek. – Aucs! Na, ez most fájt, de nem tudtam többet foglalkozni vele, mert néhány percnyi gyors repülés után elkapta a kantárt és ereszkedni kezdtünk.
Egy tavat láttam magunk alatt, melyre a Hold fénye rávilágított. Tükröződni látszott a fodrok között. Más körülmények között gyönyörűnek találnám, de nem tudtam, hogy mi fog történni, így mindenben veszélyt láttam, amit ez a férfi tett.

Nem szóltam hozzá többet, lekötötte a figyelmemet a hatalmas vízesés, melynek oldala kővel volt borítva. A lezúduló víz a tóba ömlött. Ez okozta azt a kellemesen lágy fodrozódást a vízfelszínen. Áthaladt a vízesésen és nekem időm se volt reagálni, már én is a barlang túloldalán voltam, de most csurom vizesen. Pompás! Azt nem értem, hogy neki meg se kottyant ez a víztömeg. Száraz maradt a haja és a ruhája is. Orrom alatt morogtam egy keveset, de lassan fényt láttam a barlangban.
Nem szálltam le a sárkány hátáról, ahhoz túl gyenge voltam és erőtlen. Nem tudom, hogy mennyi lehetett az idő, de már elég későre járt. Ha nem sietünk, akkor belehalok a vérveszteségbe, amit Sesshoumaru nagyon is jól tud. Vajon hagyna inkább meghalni, hogy elvehesse a kardot? Valamiért azt gondoltam, hogy ő ennél nemesebb és inkább egy harcban szeretné eldönteni, hogy ki birtokolja a kardot, ami egyértelműen az enyém!
- Szállj le! Innen gyalog folytatjuk! – parancsolt rám, így nagy nehezen leszálltam a nyeregből, de ha a sárkányló a fejével nem tartja meg a testemet, akkor biztos, hogy a porba hullok. Amerről jöttem, apró vércseppek mutatták a megtett utat, mire a démon megállt. Nem szólt egy szót sem. Észre se vettem a nagy erőlködésben, hogy hová jutottunk. Felnéztem, majd mellé álltam, de még így is meg kellett támaszkodnom a kardon. Nem tudtam, hogy mire is készül, de figyeltem. Egy kőpad helyezkedett el a barlang belső részében. Hirtelen fények gyúltak, a fáklyák maguktól gyulladtak meg, amint Sesshoumaru felemelte a kezét a kőpad izzani kezdett. – Feküdj fel rá! – Megforgattam a szememet, ahogy parancsolgatott, de hagytam. Megálltam a kőpad előtt, amibe egy szöveg volt belevésve, az világított, viszont képtelen voltam elolvasni.
Felfeküdtem kőpadra, de tekintetemmel a démont kerestem, aki mellém lépett. Végigmérte testemet, mire elpillantottam és lehunytam szemet pár másodpercre, hogy aztán ismét őt figyeljem.
- Hogyan fogod…? – akartam volna kérdezni, de csendre intett.
- Hallgass és figyelj!
Ökölbe szorította a kezét, vörös vére kibuggyant ujjai között, majd a kőpad melletti földre hullott. A vér szinte magától mozgott. Körbevette testemet, majd felizzott. Valami hihetetlenül elemi erő vette birtokba a testemet, pulzálni kezdett és hatalmas szél kerekedett a barlangban, mely süvítve körözött körülöttünk. A kard, mely eddig a barlang falának volt támasztva, egyszerre kezdte követni a testemből áradó dobbanásokat. Reagált a változásra. Szemem kitágult, zölden izzott, mint a smaragd, majd a pulzálás egyre gyengébb volt, de ahogy ez a jelenség kezdett megszűnni, úgy éreztem, hogy egyre erősebb vagyok. Elállt a vérzés és a gennyesedés. A seb lassan gyógyulni kezdett és belém ismét visszatért az élet.
Azonban ezzel nem ért véget. A kristály felemelkedett a nyakamból és mintha a testem magától kezdte volna követni, ötven centire lebegtem a kőpad felett. Lehunytam szememet, majd engedtem, hogy az új erő teljesen átjárja egész lényemet.
Egy halk hümmögést hallottam magam mellől, aztán a kristály fénye gyengülni kezdett és ismét a kőpadon feküdtem, de valami megváltozott. Kinyitottam szemem, a fáklyák okozta fény az emberi szemnek nem elég, hogy tökéletesen lásson, de nekem már igen. Fülelni kezdtem, hallottam Sesshoumaru szívének dobbanását, Aun szuszogását a barlang bejáratánál és a víz csobogását. Azonban valami furcsa szagot éreztem. Felültem, szememet ismét lehunytam, nem nyitottam még ki, így próbáltam megtalálni az eddig ismeretlen, de mégis bódító illatot. Talán egy kicsit ki is ült az arcomra ez a változás, arcom kipirult kissé. Erősen koncentráltam, hogy megtaláljam a forrást, majd amint azt éreztem, hogy megtaláltam, kinyitottam szememet. A démont láttam magam előtt a barlang falának támaszkodva. Engem fürkészett borostyán pillantásával. Belőle áradna ez az illat? Az képtelenség…
- Igen, ez az én, illetve a vérem szaga – vigyorodott el kissé jobban, mint amit megszoktam. Gúny áradt ebből a mosolyból, hiszen észre vette, hogy mit váltott ki belőlem ennek az új illatnak a felismerése. Mégis mi a fene volt ez? Miért érzem vonzónak pont az ő szagát? Elhúztam a számat, majd leugrottam a kőpadról. Combomat vizsgálgattam, ahol a seb már elkezdett összehúzódni. Felsóhajtottam, majd hajamat a fülem mögé tűrtem, de valamiben megakadt az ujjam. Végigtapogattam a fülemet, ami hegyes és tündeszerű volt, pont, mint az övé. Emberi mivoltomat egyre jobban kezdtem elveszíteni.
- Most pedig az alku… - szólalt meg és ekkor jutott eszembe, hogy a kardom már az övé. Tudom, hogy ezt mondtam, de képtelen voltam az örökségemet nekiadni.
- A kard – sóhajtottam fel, majd az Ikleirasz felé léptem, megforgattam és felé nyújtottam hüvelyestül. Bizalmatlanul nézte a kardot, majd érte nyúlt. Ebben a pillanatban elhúztam a kardot és szabad kezemmel megfogtam a démon hideg, méretes karmokkal megáldott kezét. A harag és a döbbenet azonnal kiült az arcára, és talán most jött el az a pillanat, hogy azonnal leválasztja a fejemet a nyakamról, de nem tette.
- Mit merészelsz, ona? – dörrent rám, de én továbbra sem engedtem el a kezét. Ha akarta volna, kihúzhatta volna.
- Tudom, azt ígértem, hogy a tiéd a kard. A tiéd is, de vele együtt, mint egy potyautas a tartozéka vagyok. Tekints úgy rám, mint egy fegyverhordóra – rántottam meg a vállamat hetykén, mint ha nem számítani, hogy ilyen alacsony rangot adtam magamnak, holott én vagyok észak trónörököse. – Ha nem tetszik, akkor el is mehetek – engedtem el kezét, majd megfordultam és kifelé sétáltam, de ő a karom után nyúlt. Megszorította, majd a keze zölden kezdett izzani.
- Velem senki ne szórakozzon! – sziszegte, mire éreztem, hogy a húsomba ég a kezének nyomata.
- Engedj el! – kiáltottam, majd megpróbáltam elrántani a kezemet, de nem tudtam. Ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. A fekete csíkok, melyeket eddig csak a derekamon és a kulcscsontomon viseltem, most megjelentek a kezemen is, majd fekete fénnyel égni kezdtek. Sesshoumaru elengedett, valószínűleg nem erre számított. Tenyere megégett, ahogy az én jobb csuklóm. Levegő után kapkodva szorongattam a kezemet, mely a méregtől rettenetesen fájt, de a férfi tenyere is sebes lett.

Ott álltunk a fáklyák gyenge fényében egymással szemben. A feszültséget szinte tapintani lehetett, de a csendet a férfi törte meg rideg hangjával.
- Hm, szóval képes vagy mérget termelni. Érdekes. Erre csak egy faj képes a kutyaszellemeken kívül – jelentette ki, de nem folytatta. – Rendben, velem tarthatsz, egy feltétellel… - nézett rám, de én úgy álltam előtte, mint egy halálra rémült kisegér. Megtámadott. Ismét! Felhúzta reakciómra a szemöldökét, mire megszólaltam.
- Ne támadj meg többször, különben búcsút mondhatsz a kardnak! – sziszegtem remegő hanggal, mire mellém lépett. Lehajolt hozzám és a fülömbe suttogta a következő szavakat:
- Ha akarnám, egy mozdulattal megölhetnélek, ne feledd. Azért vagy még életben, mert tudni akarom, hogy az vagy-e, akinek gondollak. Ha igen, akkor talán érdemes vagy arra, hogy életben hagyjalak – emelkedett fel, majd kilépett a barlangból magamra hagyva a gondolataimmal.
Csuklómon az égés elkezdett beforrni, mire felsóhajtottam. Szerencsés voltam, hogy nem a halandószerű testemet érte a támadás, különben búcsút mondhattam volna a jobb kezemnek. Azonnal kirázott a hideg, hiszen a tudat, hogy Sesshoumaru képes lett volna bántani, vagyis képes is volt rá, megrémített. Ennyire hidegvérű gyilkos lenne? Aki egy emberkislánnyal utazik, az nem lehet egy vérengző vadállat. Vagy igen?
Kifújtam magamat, majd sietve távoztam a barlangból, de ott megláttam Aunt és a démont is. Nem nézett rám, nem szólt hozzám, de tudtam, hogy elfogadta az ajánlatomat. Éreztem.
- Vigyél vissza Inuyasháékhoz! – léptem a sárkánylóhoz, majd megsimítottam mind a két fejét, mire az barátságosan hozzám dörgölőzött.
- Vidd el Aunt. Már képes vagy megtalálni a szagom alapján. Nyugat felé – tette hozzá, majd egy apró fénygömbbé alakult, majd eltűnt az éjszakába.
- Remek! – fújtam ki idegesen a levegőt, majd felültem a sárkány hátára, és lassan felemelkedtünk. Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttünk a barlangban, de már hajnalodott. – Aun, kérlek, vigyél el Inuyasháékhoz – fogtam meg a kantárt, majd egyenesen a kis csapat táborhelye felé repültünk.
Valóban nem repültünk sokat, a többiek ugyan ott vártak, ahol hagytam őket. Reméltem, hogy megértik majd, hogy miért döntöttem így. Szükségem volt az erőmre és Sesshoumarunak kell a kard. Nem kötötte ki, hogy én nem jöhetek, ezért is folyamodtam ehhez. Tetszik vagy sem, de útitársak lettünk egy időre.
Hamar megérkeztünk a tisztásra, ahol a többiek tábort vertek. Akkor ébredeztek, amikor odaértem.
- Midori! – pattant fel Kagome és azonnal Aunhoz rohant, majd szinte lerántott a nyeregből.
- Ka…go…me – nyöszörögtem, mire a lány elengedett. Ekkor már egymással szemben álltunk és ő a kezemet fogta, amit kicsit elrántottam, mert fájt méreg okozta égés. Úgy látszik, hogy a démon okozta sérülés még mindig érzékeny volt, pedig elkezdett már begyógyulni.
- Sikerült? Segített? – kérdezősködött, majd a többiek felé kezdett húzni, de én megálltam. – Mido? – pislogott rám értetlenül. Lehajtott fejjel álltam és a kantár végét szorongattam. Aun meglökött, hogy ideje lenne elmondanom neki a dolgot. Körbe néztem, mindenki várakozóan nézett, de amint Mirokuéval találkozott a tekintetem, bólintott, mintha tudná, hogy mit döntöttem.
- Visszaadta az erőmet… - motyogtam. – Viszont mától vele fogok utazni. A kardomért cserébe segített, de nem vagyok hajlandó csak úgy átadni neki azt, ami az enyém! – néztem rájuk határozottam. – Ezért döntöttem úgy, hogy vele megyek. Sajnálok, srácok – mosolyogtam. Egyszerre hördültek fel mindannyian. Úgy látszik ennyire hihetetlen az, amit tenni készülök? Minden bizonnyal csak egy öngyilkos lenne hajlandó egy olyan személlyel tartani, aki már kétszer megtámadta.
- Ha úgy érzed, hogy ez a helyes, akkor mi nem állunk az utadba – tette a vállamra a kezét a szerzetes, mire felpillantottam rá.
- Köszönöm, Miroku – mosolyogtam. – Ideje mennem – húztam el a számat, majd a lányokhoz fordultam. – Biztosan találkozunk még – öleltem meg őket. – Köszönök mindent – távolodtam el tőlük, majd tekintetemmel Inuyashát kerestem. Hamar meg is találtam. Egy fa tetején, nekünk háttal ült. Felsóhajtottam, majd egy könnyed mozdulattal felugrottam hozzá és mellé telepedtem.
- Keh, minek jöttél vissza? – fordult el. Rosszul esett, hogy így viselkedik, hiszen nagyon is megkedveltem az elmúlt napokban a félszellemet. Mindig segített nekem.
- Azt hittem, hogy legalább eltudok tőled is köszönni – hajtottam le a fejemet. Levendula színű hajam előre hullott, majd a kora reggeli szél kissé bele is kapott.
- Mido, a bátyám veszélyes – fordult felém, láttam rajtam, hogy piszkálja a csőrét, hogy a testvérével fogok utazni. – Csak azért ne tarts vele, mert úgy gondolod, hogy tartozol neki! Érzem a sebet, ami szinte még friss – kapott a kezem után, amit időm se volt elrántani. Az égés nyoma még ott volt, fájt, de gyógyult.
- Semmiség, begyógyul – húztam el a kezemet, majd leugrottam a fáról. – Viszlát Inuyasha! – léptem egyet előre, de elém ugrott.
- Csak annyit még, hogy vigyázz vele… Soha nem tudhatod, hogy mi jár abban a pökhendi fejében.
- Ne aggódj, észben tartom – mosolyogtam el, majd kezet nyújtottam neki, amit el is fogadott. Mosolyogva váltunk el és én sietve szaladtam a sárkánylóhoz, hogy követni tudjuk a kutyaszellem nyomát. Mosolyogva integettem nekik a magasból, majd eltűntem az égen.

Jó három órája repülhettünk, de még mindig nem találtuk meg a démon nyomát. Most vagy én tévesztettem el, vagy pedig Aun se találja.
- Aun, mégis merre kellene menni? – nyöszörögtem a nyeregben, majd leszálltunk egy rizsültetvény szélén, ahol emberek dolgoztak. Nem várt vendégként tekintettek ránk és azonnal beszélni kezdtek. Persze tisztán hallottam még így is, hogy nem álltunk közel hozzájuk.
- Nézd azt a démonnőt! Mit keres errefelé egy ilyen yasha? – sugdolóztak. Yasha? Mi van? Feléjük pillantottam, mire azonnal összerezzentek és a munkaeszközeiket hátrahagyva szaladtak a falu felé. Pompás! Mindjárt rám hívják a falu hadseregét csak azért, mert démon vagyok. Ízlelgettem egy kicsit ezt a szót. Mindig is tudtam, hogy nem vagyok ember. Gyerekként is. Már nagyon fiatalon belém lett nevelve, hogy a parókát semmilyen körülmények között nem vehetem le. Szót kellett fogadnom, mert nem akartam kilógni a sorból. Átlagos akartam lenni. Sosem voltam az.
- Mi legyen Aun? Éhen halok, muszáj megkérnem őket, hogy adjanak valami élelmet – túrtam bele hajamba. Amúgy se nyújtottam szép látványt. Koszosnak éreztem magamat, noha anyu tett be váltás ruhát, de az mégse volt olyan, mintha egy kád forró vízben mártóznék meg. – Várj meg itt, mindjárt visszajövök – vakargattam meg a két fejét, majd sietősen a falu felé igyekeztem. Végigsétáltam a rizsültetvényen, az emberek engem néztek, összesúgtak, de nem foglalkoztam vele. A faluba érve végigsétáltam a poros úton. A nők sikoltva kapkodták be gyerekeiket a kunyhókba.
- Démon! Egy démon van a faluban! – ordította egy nő. Két apró gyermek játszott a porban. Valamit rajzolgattak és nem vettek észre. Leguggoltam hozzájuk mikor az egyik véletlenül lehorzsolta a könyökét.
- Távozz bestia a gyermek közeléből! – azonnal észrevettem, hogy egy idős szerzetes áll felettem. A gyerekek riadtan szaladtak az anyjukhoz. Felálltam.
- Nem áll szándékomban a falut bántani. Csupán egy kis élelmet keresek, semmi több. Ha kitudnának segíteni, hálás lennék – mosolyodtam el végül. Reméltem, hogy megértenek és nem fognak baromságot tenni.
- Hálás? Azzal hálálnád meg, hogy lerombolod a falut? – fakadt ki a szerzetes. Kezdtem unni ezt az egészet.
- Mondtam már, hogy nem fogom a falut bántani. Megteszi egy kis szárított hús és egy kis rizs, aztán már itt se vagyok – fordultam a szerzetes felé. Ő felkészült arra, hogy támadásba lendüljön.
- Rendben, elkészítik neked az ételt, de többet nem akarlak ennek a falunak a közelében látni, démon!
- Így lesz.
Hamar megérkezett az étel, ami ha jól láttam nekem kettő napig is elég lenne. Azonban eszembe jutott az az édes kislány, akit Sesshoumaruval láttam. Biztosan örülne ennek. Megköszöntem az ételt, majd hátat fordítottam a falusiaknak. Ekkor már dél is elmúlt, legalábbis a Nap állásából erre gondoltam. Aunnal tovább folytattuk az utat, miközben az étel felét elfogyasztottam, de a másik felét a nyeregtáskába, szépen becsomagolva eltettem. Szerettem volna most már nyugodtan lepihenni és aludni egy kicsit, de utol kellett érnem a démont, hogy ha nem akarok egyedül ebben a veszélyes világban éjszakázni. Ki tudja, hogy mikkel kellene szembenéznem. Arra is gondoltam, hogy kellene valami normális ruha végre, mert ebben a szerelésemben senki nem fog komolyan venni. Mégis honnét találok olyan kimonót, ami olyan démonossá teszi a külsőmet? Nem mintha már nem lennék eléggé démoni a zöld szememmel, a vékony, macskaszerű pupillámmal, a tündefülemmel, a mályvaszínű hajammal és a szemfogaimmal meg a karmaimmal. Ugyan, mint egy éjjel-nappali cosplayer! Legalábbis az én világomban az emberek így reagálnák le azt, hogy így nézek ki minden egyes nap. Itt viszont egy démon vagyok. Egy vérszomjas gyilkoló gép, aki nem ismeri a kegyelem és az irgalmasság fogalmát. Elszomorodtam. Mától kezdve nem mehetek emberek közé, kitaszított lettem ebben a világban, és csak a családom megtalálása enyhítheti ezt. Semmi más!


Csak estére éreztem meg a démon bódító illatát a közelben, ami arra sarkallt, hogy hamar odaérjünk, még napnyugta előtt. Aun leszállt a tisztásra, ahol a tűz mellett Rin pihent. Jaken pedig ébren őrködött. Sesshoumarut sehol se láttam, de éreztem, hogy a közelben van. Aun odavezettem a kislány felöli oldalra, hogy jobban védje, majd úgy döntöttem, hogy megkeresem a démont. Azonban a kis zöld lény azonnal nekem esett.
- Ki vagy te? Mit keresel itt? Sesshoumaru Nagyúr tán ismer? – jajveszékelt a démonocska, mire felsóhajtottam.
- Mondhatni igen. Hol van most? – kérdeztem azonnal a tárgyra térve, de a gnóm csak sipákolt. Erre természetesen a kislány mocorogni kezdett.
- Sesshoumaru Nagyúr… - motyogta, mire odaléptem hozzá. Még aludt. A nyeregtáskában találtam egy takarót, azzal takartam be gondosan, mire ismét nyugodtan szendergett.
- Ha lehet, akkor a sipákolásoddal ne ébreszd fel. Csak azt akartam megtudni, hogy hol van Sesshoumaru… - legyintettem. – Megkeresem magam. – Ezzel sarkon is fordultam és elindultam megkeresni a démont.
A Hold fénye beragyogta az erdő egyes kis zugait, szentjánosbogarak világítottak mindenfelé, azokat és persze a démon illatát követve haladtam előre. A kis csermely melletti sziklán ült és a csillagokat kémlelte. Ezüst hajába belekapott az esti szél, a Hold teljesen rávilágított. Földöntúli külsőt kölcsönzött neki, annyira, de annyira más volt így. Közelebb léptem, de tudtam, hogy megérezte a jelenlétemet, mégse fordult meg. Nem akartam megzavarni. Nem azt a démont láttam magam előtt, aki napokkal ezelőtt halálos sebet ejtett rajtam. Mást láttam, ami varázslatosan gyönyörű volt. Sosem láttam hozzá fokható férfit, a mi világunkban nincsenek démonok és szörnyek. Nincs semmi, ami ehhez fogható lenne…