Halálom napjáig.. - 1.rész

1.rész

Gyönyörű madárcsicsergésre ébredtem. Kinyitottam a szememet, és még fél lábbal álomországban járva megdörzsöltem őket, majd visszaborultam az ágyba, hogy tovább aludhassak. Az a nyavalyás vekker mégis megszólalt!
- Jézusom! El fogok késni! – Forgószélként rohantam be a fürdőszobába, felkaptam magamra az egyenruhámat, megmosakodtam, majd lerohantam a konyhába édesanyámhoz, aki épp a reggelit készítette.
- Jó reggelt, anya – adtam egy hatalmas puszit az arcára, majd gyorsan leültem az asztalhoz.
- Jó reggelt, kicsim. Hogy aludtál? – Fáradt szemekkel rám nézett, majd ő is leült reggelizni. Ránéztem az órára, és már majdnem fél kilenc volt. Bekapkodtam a maradékot, majd válaszoltam anyának.
- Köszi, jól, de most sietnem kell, mert megint elkések. – Felálltam, majd kiszaladtam a házból, le a lépcsőn. Életemben nem rohantam annyit, mint az elmúlt két napban. Ugyanis mindig elkéstem, és ha nem sietek, akkor ez lett volna a harmadik. Már láttam a vonatot, amit nagyon gyorsan el kellet érnem, vagy különben bajok lesznek.
- Ne! A fenébe, már megint lekéstem – siránkoztam és hangot adva mérgemnek, hangosan lehuppantam az egyik padra. A következő vonat igaz, hogy tizenöt perc múlva jött, de a tanárok ezt nem nagyon fogják fel. Felszálltam a következő járatra, majd négy megálló múlva leszálltam és besiettem az iskolába. Illedelmesen bekopogtam, az óra már javában tartott.
- Örülök, hogy Hatanaka kisasszony megtisztel a jelenlétével. – A tanár szúrós szemekkel nézett rám, a diákok pedig összesúgtak.
- Elnézést. Leülhetek? – Lesütöttem a szememet, nagyon szégyelltem magamat, amiért ilyen szétszórt voltam mostanában.
- Igen. Kapcsolódj be az órába. – Leültem az ablak melletti padomba, és hamarosan már nem is a tanárra figyeltem, hanem arra, hogy vajon milyen lesz a nyári szünetem. Elhasaltam a padon, hosszú fekete hajam eltakart minden kilátást, de ez most nem tudott érdekelni. Az az egy hónap szünet adott egy kis szabadságot ebből a börtönből, amit magunk között csak iskolának hívtunk.
Lassan, nagyon lassan, de eltelt mind a hat óra, amit itt kellett töltenem. Az iskolában csak a sokféle klubbot szerettem. Iskola után én az íjász klubba jártam. A tanárom szerint én voltam az egyik legjobb diákja. Örömmel és magabiztossággal töltött el, hogy végre én is jó vagyok valamiben. Egész délután gyakoroltam a többiekkel, de most rengetegszer rontottam. Hirtelen óriási fájdalom nyilallt a derekamba és a lapockáimba. Térdre borultam fájdalmamban, a bőröm szinte le akart égni rólam.
- Hatanaka kisasszony, valami baj van? – A tanárom odajött hozzám és a vállamra tette a kezét. – Ha ki szeretne menni pár percre, akkor engedélyezem.
- Köszönöm. - Lassan felálltam, majd a gyakorlópálya melletti mosdóba szaladtam. Lejjebb csúsztattam a szoknyámat, hogy lássam, mi van a derekamon. Mikor megláttam, akkor teljesem meghűlt bennem a vér. A derekam két oldalán egy-egy fekete csík helyezkedett el.
- Mi a fene ez? – Visszarántottam a szoknyámat a helyére, és a blúzomat is lehajtottam. Végig mind két lapockámon, végig a vállaimon, egészen a kulcscsontomig szintén egy-egy fekete csík húzódott. A szemeim elkerekedtek, nem tudtam elképzelni, hogy mik lehetnek ezek a fura csíkok, de volt egy sejtésem, hogy valaki nagyon is tudja.
- Anya. Anya biztosan tudja, hogy mi történik velem. – Beszéd közben ráharaptam a nyelvemre, ami vérezni kezdett. A tükörben ismét érdekes dolgot láttam. A szám széle fel volt sértve. Apróra nyitottam ajkamat, és tisztán ki lehetett venni, hogy két fogam határozottan hosszabb és hegyesebb lett, az élességéről nem is beszélve.
Magamra húztam blúzom, és visszamentem a pályára.
- Tanárnő, kérem, nem érzem jól magamat. Hazamehetek? – A bőröm megint égni kezdett, egy fintorba fojtottam el fájdalmamat.
- Persze, gyermekem, menj csak.
- Köszönöm. Viszlát. – Lassan indultam a kapu felé beteget színlelve, mert az igazat mégse mondhattam el. Amint látótávolságon kívülre értem, rohanni kezdtem hazafelé. Most kivételesen elértem a hazafelé vezető vonatot, majd leszálltam róla, és pár perc múlva már otthon is voltam.
- Anya! – kiabáltam egyre hangosabban. Anyám leszaladt az emeletről és ijedten nézett rám.
- Mi a baj? – Rémült tekintete kicsit engem is megrémített, de megmutattam neki a baj okát.
- Ez a baj – húztam lejjebb szoknyámat. - Te ugye tudod, mik ezek? Rengeteget meséltél arról, hogy én más vagyok, de hogy ennyire! Ez már sok, hisz nézd meg a hajamat. – Levettem a fekete parókát a fejemről. Mályvaszínű hajam, mely a fenekem alá ért, most szabadon lógott. A parókával voltam kénytelen eltakarni valódi hajam színét. Valamiért szégyelltem másságomat, de nem tudtam, miért.
- Gyere, Midori, beszélnünk kell. – Anya bement a nappaliba, én követtem és leültem mellé a kanapéra.
- Várom a válaszokat – néztem türelmetlenül anyám fekete szemeibe.
- Azt te is tudod, hogy nem vagyok a vér szerinti anyád. Mielőtt rám bíztak az igazi szüleid, kaptál egy medált, melyet meg kellett őriznem addig, míg az erőd felszínre nem tör. Ez az idő most jött el.
- Értem, de mi vagyok én? – kérdezem vissza.
- Te a lányom vagy, és úgy is szeretlek, mintha én adtam volna életet neked, bármi is légy.
- Tudom, és én is nagyon szeretlek, hisz te neveltél fel. – Anyámra mosolyogtam, őszintén, kedvesen.
- Lehet kicsim, de az igazi szüleid egy másik világban már nagyon várnak rád. A ládában, melyet apád adott, volt pár pergamen is. Azokat a tekercseket valószínűleg még apád készítette, hogy értsd, mi történik veled.
- Rendben, de ha annyira várnak, mért adtak oda neked? – értetlenkedtem tovább.
- Erre volt a legnagyobb okuk, mert nem volt más választásuk. Minden tizenhat évvel ezelőtt kezdődött. A szüleid egy bizonyos fajhoz, az íriszekhez tartoztak, te is tisztavérű írisz vagy. Ezt el kell fogadnod.
- Hisz nincs választásom azt illetően, hogy minek születtem, ugye? – Teljesen felfogtam a helyzetet. Félig felnőttem, de még gyerekfejjel gondolkodtam néha. Na, jó! Mindig. Anya lassan folytatta életem történetét.
- Amikor megjelentek az udvaromban, az arcuk mindent elárult. Hatalmas szomorúságot olvastam le róluk. Édesanyád pont úgy nézett ki, mint te, édesapádnak ibolyaszínű hosszú haja fel volt kötve. Édesanyád közelebb lépett hozzám, rám nézett, de könnyeitől már alig látott. Nem szólalt meg, csak a kezembe nyomta a kezében tartott csomagot…
- Én voltam az, ugye? – Türelmetlenül belevágtam a szavába.
- Igen, te voltál az. Apád egy hatalmas ládát rakott a lábam elé. Én kissé értetlenül néztem rájuk, valószínű, hogy észrevették, mert apád megszólalt. Azt mondta: „Viseld gondját a lányunknak, de ha eljön az idő és megérett az ereje, el kell engedned oda, ahová valójában tartozik.” – idézte apám szavait régebbről. - Ezzel a mondattal búcsúzott tőled. Édesanyád még visszafordult és azt mondta: „A kislány neve Midori.” – mosolyodott el az emlékre, ami valószínűleg úgy élt benne, mintha csak tegnap történt volna. - Hátralépett, majd férje után belépett egy furcsa átjáróba, ami bezárult mögöttük, úgy tűnt, örökre. Ott álltam veled a karjaimba, te belenéztél azzal a zöld színű szemeddel az enyémbe. Innen kezdődött a mi közös életünk, de sajnos itt most véget is ér. – Anyám lehajtotta a fejét, majd szorosan magához ölelt. – Gyere, mutatok valamit, amit eddig nem mutathattam meg. – Felálltunk, majd anya kinyitotta a padlásfeljárót, és felmentünk. Egy ládát láttam magam előtt, rajta pedig egy kisebb dobozt. Letérdeltem hozzá, majd kinyitottam a kisebbet. Egy nyaklánc pihent benne hosszú éveken át, de még mindig fényesen ragyogott. Lila kristály volt beleágyazódva a zöld foglalatba, melyet csodálkozva figyeltem.
- Hihetetlen, hogy milyen gyönyörű. – Anyámra tekintettem, erre ő ezt válaszolta.
- Ez és a ládában lévő fegyver is a tiéd.
- Fegyver? – Letettem a medált rejtő dobozt, majd a ládához araszoltam. Egy írásjel volt rajta, mely az Ikleiraszt jelentette. Felnyitottam, és teljesen elállt a szavam a látványtót. Egy kard volt belefektetve a ládába. Óvatosan kivettem és kihúztam a pengét a hüvelyéből. A hüvely fehér színű volt, és a kedvenc virágom volt rajta, az írisz, hétköznapi nevén a nőszirom. A penge ezüstösen csillogott, teljesen megbabonázott a látványa. Az említett virág lenyomata volt a pengébe ágyazva. Felálltam és megforgattam a kezemben.
- Ez az én… az én kardom? De mire fogom használni? – néztem anyára a döbbenettől tágra nyílt szemmel.
- Ahová mész, ott szükséged lesz rá. A nyaklánc a kulcs a másik világba. De mielőtt átmész a másik világba, kérlek, öltözz át és egyél valamit. – Anyu rám nézett, majd elmosolyodott.
- Rendben, de hogyhogy olyan egyszerűen elengedsz? Nem kellene visszatartanod, vagy valami? – Általában az itteni szülők a gyereküket ki se engedik felügyelet nélkül a házból, szerencse, hogy az én anyám nem ilyen, mert különben unalmas otthonülő gyógyszerész lenne belőlem, de így nem sok esély van rá. Nem is bánom.
- Mert te oda tartozol. Ez ellen nincs mit tenni, mindig is tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, de elengedlek. Azzal a feltétellel, hogy gyakran meglátogatsz – vette humorosabbra a figurát, ezzel is megkönnyítve a szívemen a terhet. Nem fog szomorkodni, és ennek csak én örülök a legjobban.
- Jaj, anya! Ez a legtermészetesebb dolog. Mindig megfoglak látogatni, hiszen szeretlek. – Elmosolyodtam, a kardot, melyet még mindig a kezemben tartottam, visszacsúsztattam a hüvelybe, majd magammal vittem lefelé a lépcsőn. – Gyere, anya. Estére át akarok érni. – Leszaladtam a padlásról, majd fel az emeletre, egyenesen be a szobámba. A kardot óvatosan ráhelyeztem az ágyra, én pedig a szekrényem elé ültem. Mit vegyek fel? Válogatni kezdtem, majd egy combközépig érő rövid farmernadrágot választottam, és egy fekete pólót, amelynek mind két rövid ujja lecsúszott a vállamról. Felvettem egy itthoni tornacipőt, és már kész is voltam. Magamhoz vettem a kardot, majd lementem anyuhoz. Ő már finom ebéddel várt engem.
- Kész vagyok – jelentettem ki vidáman. Elém rakta a finomabbnál finomabb ételeket borító tányért, habozás nélkül enni kezdtem. Mind az utolsó morzsáig eltüntettem. A hangyáknak nálunk nincs valami jó sora. Felálltam, megköszöntem az ételt, majd az időközben nyakamba kasztott medált a kezembe vettem. Ránéztem az érdekesen csillogó kőre, majd egy határozott mozdulttal az óramutató járásával egy irányba eltekertem. Kattant a kő benne. Hirtelen azt hittem, hogy eltörtem. Hát akkor saját kezűleg akasztottam volna fel magamat. De hál’ istennek nem tört el, de az átjáró megnyílt. Egy hatalmas lila és zöld fényű kavalkád jelent meg a konyha falán. Eltátottam a számat, olyan szép volt és hatalmas. El se hiszem, hogy ez velem történik. A gondolataim zavarosak voltak, egyik pillanatban még örültem, hogy ilyen hihetetlen dolog történik velem, a másik pillanatba viszont… Félelem és kétségek költöztek a szívembe. Féltem az új és ismeretlen dolgoktól, melyek odaát vártak. Sóhajtottam egyet, majd a kardot felnyalábolva megindultam az átjáró felé.
- Anya. Vigyázz magadra, majd jelentkezem.
- Várj! – szólalt meg. Visszafordultam, de már egy fekete hátitáskával voltam gazdagabb, amiben, ha jól sejtettem, akkor ruha volt. – Legyen nálad tiszta ruha azért. Betettem egy zseblámpát, ha kellene - intett, nem sírt… Sőt! Mosolygott, örült, hogy végre a szüleim ennyi év után újra láthatnak, újra ölelhetnek. Eltűntem a lilás zöld fényben, majd mikor ismét láttam rendesen, egy gyönyörű mezőn álltam. A medál kattant egyet, majd visszaállt eredeti helyzetébe. Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy az átjáró vajon megszűnt-e. Hátra pillantottam, de még ott volt. Megkönnyebbülte felsóhajtottam, miszerint bármikor visszamehetek, de a nyakékkel akár egy másik átjárót is tudnék nyitni. Remélhetőleg…

Egy kellemes virágillattal körbevett mezőn álltam. Körbefordultam, hogy mindent szemügyre vehessek. Sokkal tisztább volt a levegő, mint otthon, sehol se álltak hatalmas épületek, sehol nem voltak hangosan elzúgó autók. Hihetetlen csend uralkodott, és ezt nagyon élveztem. Otthon sosincs lehetőségem az erdőket járni, mert minden időmet lefoglalja a minél jobb eredmények elérése a vizsgákon. Egy hatalmasat szippantottam a levegőbe, majd elindultam arra, amerre az orrom vitt. Lassan sétáltam végig az erdő menti réten, de nem találkoztam senkivel. Egy árva lelket se láttam, pedig már estefelé járt az idő. Az ég kékből lassan beszürkült, a Nap, mely most egy szürke függöny mögé rejtőzött, lassan nyugovóra tért. Sietősebbre vettem a tempót, nem szerettem volna éjszaka az erdőben aludni. Ki tudja, milyen lények mászkálnak éjjelente. Egy domb tetején megálltam, majd körbekémleltem a tájat. A szemem megakadt egy apró falun, melyből most hangok szűrődtek felém. Éles pengék hangját hozta felém a szél. Kíváncsiságom határtalan, így elhatároztam, hogy megnézem, mi folyik odalent.
Ahogy közeledtem, egyre hangosabb lett a csata hangja. Ugyanis, ha pengék ütköznek össze, és egy-két ordítás is tartozik hozzá, nem lehet más, mint hogy harcol valaki. Már csak körülbelül száz méter választott el attól, hogy megtudjam, mi a vita tárgya. Meg is láttam. De fel kellett ismernem a helyzetet, hogy semmi sem takar el, és hogy bármikor észrevehetnének. Gyorsan beiszkoltam a legközelebbi bokor takarásába. Most, hogy én védve voltam a kíváncsi szemektől, közelebbről szemügyre vettem a harcolókat. Eléggé furcsa ruhákat viseltek, olyan középkori stílusú ruhákban voltak. A két férfi olyan sebesen ugrált el egymástól, hogy alig tudtam követni, de sikerült. Az egyik egy hatalmas karddal harcolt, piros ruhája eléggé feltűnő jelenséggé tette. Ahogy lassan megálltak, jobban megnéztem a külsejüket. A fiatalabb, aki piros ruhában volt, ezüstszínű, hosszú hajat viselt. A feje tetején két kutyafül volt.
- Mi? Kutyafülek! Na, ne! – Hangosan mondtam ki, amire gondoltam, de hirtelen a számhoz kaptam a kezemet. Ó basszus! Hogy én mekkora hülye vagyok! A piros ruhás fiú a földön volt, a kardja messze tőle a földbe fúródott, de már úgy nézett ki, mint egy rozsdás ócskavas. A másik férfi, aki egy prémet viselt a jobb vállán, a kardját a fiatalabb torkának szegezte. Amikor éppen végzett volna ellenfelével, egy hatalmas széllökés feléjük vitte a hangomat, és mindenki az engem rejtő bokrot kezdte fixírozta. Remek! Ezt szépen elintéztem! A prémes fickó eltette kardját, majd felém nézett. Hátborzongató volt, ahogy átnézett a bokron, egyenesen bele a szemembe. Faképnél hagyva a kutyafülűt, felém lépegetett. Megmarkoltam az Ikleirasz markolatát, hogy némi erőt adjon, és persze, hogy lenyugtassam az idegeimet. Rápillantottam a kardomra, majd vissza a férfira, vagyis csak néztem volna. Nem volt ott. Sehol sem láttam, megrémített a gondolat, hogy milyen gyorsan közlekedik. Ültömben hátrébb kúsztam, úgy hogy lássam, mi van a bokrok előtt. Nemsokára neki kellett volna ütköznöm egy fának, de kellemetlenségemre nem a fa érdes kérgét tudhattam a hátam mögött. Puha anyagnak ütköztem neki, erre a szemem vészesen ki akart esni a helyéről. Nagy levegőt vettem és áldottam azt a sok év tornászást. Hirtelen felálltam, majd két előre szaltó után az idegen előtt álltam meg, persze a kardom még mindig a kezemben tartottam. Az idegen egyik szemöldökét felvonva állt előttem.
Most, hogy közelebb volt az ismeretlen, jobban szemügyre vettem. Fekete csizmát hordott, bőszáru, fehér hakamát és fehér, bő ujjú haorit, aminek a vállnál és az ujjvégeknél piros virágminták díszelegtek. Obit viselt, mely sárga-kék mintás volt. Ebben két kard pihent. Az egyik hüvely nélkül - ezt használta a harcban -, a másik a hüvelyében lógott az oldalán. Felfelé haladva egy mellvértbe ütközött a tekintetem, majd a bal vállnál megláttam egy szegecsekkel borított vállpáncélt, és a jobb vállán a már felismert prémet. Arca szépen ívelt volt, két-két bordó csík húzódott az arca két oldalán. Szemeibe csak óvatosan mertem belenézni. Arany színük megbabonázott, de érzelmet nem tükröztek, talán egyet, a szánalmat. A már kínos és egyre ijesztőbb csendet a férfi törte meg. Mély, férfias hangja felborzolta hátamon a szőrt.
- Ki vagy? – Nem feleltem. – Azt kérdeztem, hogy ki vagy? – Hangja már erőteljesebben szólt, és én összerezzentem. Már éppen akartam válaszolni, amikor egy másik hang is megszólalt.
- Sesshoumaru! A lány elég jó ürügy, hogy megfutamodj a harc elől? – hallottam a hátam mögül egy fiú gúnyos hangját. A Sesshoumarunak nevezett egyén nem törődött a megjegyzéssel.
- A kardod – nézett rá az Ikleiraszra, amelyet görcsösen szorongattam. – Hogy került hozzád? – Mi az, hogy hogy került hozzám? Ez az én kardom.
- Nem tartozom magyarázattal a kardomat illetően – jelentettem ki, és belenéztem azokba az arany szemekbe. A hátam mögül a döbbenet hangjára lettem figyelmes, de nem érdekelt.
- De igen! Ez a kard az apám tulajdona, vagyis most már az enyém. - Közelebb lépett, de én hátraugrottam tőle a kutyafülű és csapata mögé. Nem adom olyan könnyen azt, ami az enyém. Kardot rántott az enyémet követelő, de erre a piros ruhás fiú is előrántotta fegyverét.
- Sesshoumaru! Fejezzük be, amit elkezdtünk! – már rohant is az ellenfele irányába. Elkezdődött a harc, én az alkalmon kapva végigrohantam a rizsültetvényeken, be az erdőbe.
- Ha miattad megszökik a lány, én esküszöm, széttéplek! – hallatszott egy erőteljes, dühös hang. Visszafordultam, és amikor elég messze éreztem magamat tőlük, a domb tetején figyeltem a harcot. Sesshoumaru nem kímélte a fiút, egy hatalmas csapást mért rá, szegény srác több tíz métert repült. Földet érésekor eszméletét vesztette.
- Inuyasha! Ne! – Meghallottam egy lány kétségbeesett kiabálását, és láttam, ahogy a fiúhoz szalad. A lány nagyon hasonlított egy ismerősömre, de sajnos nem sokat bámészkodhattam, mert Sesshoumaru felém igyekezett. Olyan gyorsan szaladtam be az erdőbe, hogy még magam is meglepődtem. Természetfeletti sebességre tettem szert pár pillanat alatt. Érzékeim most sem hagytak cserben, egy hirtelen ugrással kitértem egy aranyszínű ostor elöl, és a legközelebbi fa tetején landoltam. Ez oltári volt! Hihetetlen, hogy miket tudok!
Teljesen megdöbbentem magamtól, hogy mikre vagyok képes, és a mostani helyzet ellenére is mosolyogtam, mint a tejbe tök. Semmi sem tudta letörölni a képemről a mosolyt, csak az a tény, hogy a fa, amin csücsültem, dőlni kezdett. Esélyem se volt elugrani, és mivel csak nemrég, pontosabban két perce fedeztem fel a képességeimet, nem sok mindent tehettem. Sikítva kapaszkodtam a fa ágába, hogy véletlenül se kerüljek alá. Óriási reccsenéssel ért földet a kemény talajon, én szerencsésen lerepültem róla, és gurultam legalább három métert. Nem bírtam felkelni, úgy éreztem, hogy minden csontom szilánkosra törött. Fájt a fejem a becsapódástól, nem is beszélve a többi testrészemről. Csak pár centire emeltem fel a fejemet, de nem messze észrevettem egy pár fekete csizmát. Jaj, ne! A fenébe! Körbenéztem, de a kardomat sehol sem láttam, erősen fókuszálnom kellett, ugyanis eléggé nagy homály ült a szememen. Hol a kardom? Hol van? Kezdtem kétségbe esni, hogy máris megtalálta és elvette tőlem, de ekkor lassan kitisztult a látásom, és megláttam a kardomat. Hirtelen kellett cselekednem. Négykézlábra álltam és rávetettem magamat a kardomra, felkaptam, majd odébb gurultam, neki egy hatalmas fa törzsének. A hátam minden idegszálával tiltakozott a fa ellen, de most nem volt választásom. Ez van.
Hamarosan megláttam azt a már jól ismert ostort. Csapásra készült, azt hittem, itt a vége. Itt halok meg, ha nem segít valaki. Összezártam fekete szempilláimat, majd vártam az elkerülhetetlent. Egész testem remegett a félelemtől, mikor már csak pár másodperc volt a csapásig, megszólalt egy hang. Egy kellemes női hang, mely azt mondta: „Használd a pajzsot, míg nem késő.” Erősen koncentráltam arra a bizonyos pajzsra, és mikor kinyitottam a szemeimet, egy zöld fénnyel körbevett pajzs védett meg a támadástól. Ugyanolyan döbbenettel nézett rám az előttem álló férfi, mint én rá. Habár az ő szeme csak egy pillanatra mutatta meg a döbbenet jelét. Széles mosolyra húztam a számat akaratlanul is, erre bezsebelhettem egy dühös pillantást tőle.
- Köszönöm. - Nem tudom, ki volt az, aki segített, de megmentette az életemet, és ezért hálás vagyok neki.

Már szinte teljesen lement a Nap, csak pár sugara fénylett a keleti hegyeknél, fényt adva ezzel is két alaknak. Az egyik a földön ült, míg a másik magasan fölé tornyosult. Aki szánalmasan a porban ült, az természetesen én voltam, a másik alak Sesshoumaru volt.
- Ha feloszlatod a pajzsod, nem bántalak – nézett le rám arany szemével.
- És ezt most el kéne hinnem? – Eszem ágában sem volt leengedni a pajzsot, még az hiányzik nekem, hogy leválassza a fejemet a nyakamról. Szó se lehet róla.
- Higgy, amit akarsz, de a kard az enyém. - Amint befejezte a mondatot, én ismét homályosan kezdtem látni, majd a pajzsom is megszűnt. Riadtan álltam fel, nehogy már pajzs nélkül üljek előtte. A homály, úgy ahogy jött, úgy is távozott a szememről, de a pajzsot már nem tudtam megidézni. Remek! Hátráltam egy lépést, ő csak nézett, azt hihette, hogy jobb belátásra tértem, és így nem támadott meg.
- Ha átadod nekem a kardot, soha többé nem látjuk egymást, és nem kell megismerkedned a mérgező karmaimmal. – Gúnyos mosolyra húzta a szája szélét, de csak úgy, hogy éppen lássam.
- Túl sok a ha! – Feltérképeztem, hogy merre lehet a falu, és azonnal abba az irányba rohantam. Hatalmas iramot diktáltam magamnak, de ennek megvan a hátránya is. Hiába, hogy egész életemben tornásztam, még én is kifáradok egy idő után. Már csak emberi sebességgel szaladtam. Elértem az erdő szélét, de ekkor az ostor telibe talált. Hatalmas vágást ejtett a combomon, vérzett és marhára fájt is. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól, de nem tettem. Természetesen a földre kerültem, de az ostornak köszönhető lendülettől, gurulni kezdtem lefelé a dombról. Éreztem a saját vérem szagát, majd kavargó elmémbe két hang is vegyült. Ismerős, és eléggé hangos hangok voltak.
- Nem hagyhatjuk sorsára! Inuyasha! Nem lehetsz ilyen szívtelen! Mi lesz, ha Sesshoumaru megöli csak a kard miatt? – Kagome? Hogy kerül ide? Engem véd? Hisz nem is ismert fel. Azt se tudja, hogy ki vagyok, de segíteni akar? Ennek a lánynak tényleg hatalmas szíve van. Elmosolyodtam erre a gondolatomra, de a fájdalom még mindig nem akar szűnni. Lassú lépteket hallottam az erdő felől, tudtam, ki közeledik, de reménykedtem benne, hogy valaki más az.

Ugrás a 2.részre »