Halálom napjáig.. - 2.rész

2.rész

Vér, fájdalom, hangos kiáltások az esti szélben.
Alig tudtam felfogni a történteket. Combom felé kaptam, éreztem, ahogy meleg vérem ujjaim között kifolyik, majd egyé válik a földdel. A veszekedő hangok lassan elhalkultak, majd teljesen meg is szűntek. Ez alatt a pár perc alatt annyi vért vesztettem, hogy az ájulás kerülgetett. Felnéztem, majd megláttam magam előtt a férfit, akinek ezt a kellemes állapotot köszönhette.
- A kardot! – Hangja parancsoló volt.
- Soha! - nyöszörögte ajkam ezt az egy szót. Nem állt szándékomban az örökségemet ennek az alaknak adni. Amíg azon gondolkodta, hogy miként védem meg magamat, észbe kellett kapnom, hogy a fegyverem nincs a kezemben. Ezt a tényt Sesshoumaru is észrevette, kardom felé lépett, majd lassan érte nyúlt. Óvatosan megforgatta, majd a torkomnak szegezte.
- Itt, és most megölhetnélek, de nem támadok fegyvertelen, gyenge, sérült, és szánalmas kislányokra. – A szánalmas szót kihangsúlyozta. Hogy nem sül le a képéről a bőr! Teljesen fel voltam háborodva. Ha nem lettem volna megsérülve és persze fegyver nélkül, akkor biztos neki megyek.
- Rohadj meg! – Halkan, de mégis érthetően ejtettem ki a szavakat.
- Mi vagy te? – tette fel a következő kérdést és ezzel teljesen jelentéktelenné tette a szavaimat. – Halandó szagod van, de… - szippantott bele a levegőbe a férfi – mégis más – szűkült össze szeme egy pillanat alatt, majd újra rám nézett.
- Semmi közöd hozzá – pillantottam el, valamiért zavarni kezdett ez az egész helyzet, miközben azt hittem, hogy belepusztulok a lábamon ejtett sérülésbe.
- Egy halandó ona semmiképp sem forgathatja apám kardját, ezt jegyezd meg. Nem tudom, hogy mi vagy, de kiderítem!
- Sok szerencsét hozzá – dohogtam kissé flegmán. Erre egy lendülettel mellém hajította az Ikleiraszt. Megfordult, majd lassan elsétált az éjszakában, de még egy utolsó mondatot intézett felém.
- Még találkozunk. – Vége. Végre elment. Ott ültem, még mindig sebesültem a fűben, de már nyugalommal a szívemben. Már nem kalapált ijedtében, csak a megszokott tempójában dobogott.

Egy hatalmas sóhaj hagyta el ajkamat. Gyors lépteket hallottam magam mögül. Egy pillanatra elfogott a pánik, de mikor megláttam egy aggódó, csokoládébarna szempárt, ismét megnyugodtam.
- Gyere! Ellátom a sérüléseidet. – A kedves hang tulajdonosa Kagome volt. Halványan elmosolyodtam, majd megpróbáltam felkelni. A fájdalom bele nyilallt a lábamba. Összeszorítottam a fogaimat, próbáltam nem felordítani kínomban. Éreztem, hogy egy aprócska könnycsepp indul lefelé az arcomon.
- Sajnálom, de nem megy. – Fejemet lehajtottam, eleredtek a könnyeim. Fájdalmas zokogásom bezengte a sötét erdő legmélyebb zugait is. Mért velem történik mindig ilyen? Arcomat két tenyerem közé temettem. Hallottam egy aggódó sóhajt, majd egy kéz a vállamhoz ért. Kagoméra emeltem könny áztatta, zöld szememet.
- Inuyasha, kérlek, segíts. Be kell vinnünk a kunyhóba. – A fiú most nem kezdett el vitatkozni a lánnyal, hanem az utasításait követve mellém lépett. Rám nézett. Gyönyörű, arany szemei nagyon hasonlítottak az Övéhez. Hátrébb húzódtam, nem akartam, hogy hozzám érjen.
- Olyan, vagy mint Ő. - Elfogott a félelem, pedig, aki bántott, már rég elment. A fiú nem értette, hogy mire céloztam, de Kagome igen.
- Ő nem olyan, mint Sesshoumaru. Inuyashától nem kell félned, ő csak segíteni akar. – Bár hinni tudtam volna ezeknek a szavaknak. Valami közük biztosan van egymáshoz! Rokonok, vagy, bánom is én, hogy mik, de hasonlítanak!
- Sesshoumaru a bátyám, vagyis a féltestvérem, de teljesen különbözünk egymástól. – Inuyasha kicsit meglepett, hisz nem is olyan rég, hagyott volna meghalni, de most. Kezét felém nyújtotta, én pedig lassan elfogadtam a segítséget. A Hátára vett, majd a kis kunyhó felé vette az irányt, a többiekkel együtt.

A kunyhó eléggé kicsi volt, de ez a kis csapat pont elfért benne. A tűz már lobogott, kellemes illatok keringtek az orrom előtt. A fazékban éppen leves főtt. Inuyasha, óvatosan letett a földre, majd arrébb állt, hogy Kagome elláthassa a sérülést a lábamon. A számomra már jól ismert elsősegély dobozt vette elő a hatalmas, sárga hátizsákjából. Elsősegély doboz. Fertőtlenítő! Már a gondolatra felszisszentem.
- Mielőtt ellátom a sebeidet, szeretném megtudni a nevedet. – Magamban már jót nevettem rajta, amikor megmondom, hogy ki vagyok.
- Persze, de nem fogod elhinni, hogy ki is vagyok. Így is megfelel? – kérdeztem vissza. Ebben a pillanatba, a nem éppen nagy kunyhó, még két személlyel bővült.
- Ki ez a szemre való teremtés, Kagome? – Egy fiú állt az ajtóban, mellette, egy kimonóba öltözött lány volt. A vállára tévedt a tekintetem, egy írtóra aranyos, kétfarkú macska ült ott. A fiú, meg se várva a választ, mellém lépett, majd két kezemet egybefogva feltett egy nagyon illetlen kérdést.
- Szép hölgy, megtisztelne azzal, ha a gyermekeim anya lenne? – Szemeim kikerekedtek, felment bennem a pumpa. Honnan a fenéből veszi a bátorságot, hogy ilyet kérdezzen?

Hatalmas csattanás, és a szemtelen férfi két hatalmas, piros tenyérnyommal lett gazdagabb. Hogy, honnan jött a másik kéz? Azt nem volt nehéz kitalálni, ugyanis a lány, akinek a macska ült az imént a vállán, most kikelve magából kiabált.
- Miroku! Hogy lehetsz ennyire… - A lány majdnem felrobbant a méregtől, egy pillanatra megrémültem, de jogos volt a haragja.
- Sango, nyugodj meg, kérlek. Tudod, hogy ez egy rossz szokásom. – Rossz szokás, mi? Szerencsétlen flótás próbálta kimagyarázni magát, de úgy láttam, hogy ez nem nagyon sikerült neki.
- Nem érdekel! – ezzel kiviharzott a kunyhóból a mérges lány.
- Miroku! Te sosem változol? – Kagome egy megrovó pillantást küldött a szerzetesi ruhába öltözött fiú felé. – Menny utána, és kérj tőle bocsánatot. – Mirokut nem sokat kellett győzködni, már szaladt is Sango után.
- Keh! Ez a kéjenc szerzetes, semmit sem változott – szólt bele Inuyasha is a beszélgetésbe.
- Sajnálom. Miroku már csak ilyen. – Kagomén láttam, hogy eléggé kínosan érzi magát, mert kissé idétlenül mosolygott. Elengedtem a fülem mellett a mondatot, és folytattam.
- A nevemre vagytok kíváncsiak és, hogy ki vagyok? Rendben. Hatanaka Midori vagyok, a te évfolyamtársad, Kagome. – Ahogy sejtettem, egyikőjük se tudott megszólalni, a fiú azért, mert nem volt mit hozzá fűznie, Kagome pedig döbbenetétől és zavarodottságától.
- Mi? Ez nem lehet! Hiszen te… a hajad… ez lehetetlen. Te démon vagy? - csattant fel Kagome. Erre már a fiú is felfigyelt.
- Minden igaz. A hajamat parókával rejtettem el, hogy ne tudják, hogy ki is vagyok valójában – sóhajtottam egyet, majd tovább folytattam. – Én egy írisz vagyok, csak annyit tudok, hogy az északi területeken születtem, ebben a korban. Meg kell találnom a családomat, bármi áron. – Itt egy pillanatra megakadtam. Fogalmam sincs, hogy hogyan kellene belekezdenem a keresésbe.
- Mesélj még erről, Mido – nézett rám a lány, de eközben elkezdte kitisztítani a sebemet, mire felszisszentem.
- Az a férfi megemlegeti, hogy ezt tette. Esküszöm, hogy ha megtanulom forgatni az Ikleiraszt, akkor megbánja, hogy egy ujjal is hozzám ért – sziszegtem a fogaim között, miközben tűrtem a fájdalmat.
- Sesshoumarura gondolsz? Jobb, ha elkerülöd, különben a földdel tesz egyenlővé – állt fel a piros ruhás Inuyasha, majd a nádfüggönyt elhajtotta, de még visszanézett. – Elveszi, amit akar, legyen az bármi. De ha megakarsz halni, akkor örömmel fog segíteni ezen – rántotta meg a vállát, majd kilépett az esti időbe.
- Kagome… - sóhajtottam fel. Annyi kérdésem lett volna még erről az alakról, de most az érdekelt, hogy ő mégis mit keres ideát, ebben a fura és veszélyes világban.
- Igen? – pillantott fel rám, miközben átkötözte a lábamat fáslival, ami alatt sajnos elkezdett a vér átszivárogni, de reméltem, hogy hamar el fog állni.
- Te hogy kerülsz ide? –érdeklődtem, majd végigsimítottam a kötésen, de elhúztam a számat. Első nap: pipa. Első sérülés: pipa. Első ellenség: pipa. Mit kellene még kihúznom erről a képzeletbeli listáról, hogy minden jó legyen? Szövetségesek? Talán…
- Az egy hosszú történet – nevetgélt a lány zavartan.
- Én ráérek – dőltem hátra, majd levendula árnyalatú hajammal babráltam. Kagome végül mesélésbe kezdett. Nem igazán akartam neki hinni, de akkor ez már megmagyarázza azt a sok hiányzást az iskolában. Noha nem az én osztálytársam, de keringenek pletykák, hogy milyen betegségeket szedett össze az elmúlt időszakban. Csoda, hogy nem ismételt osztályt.


Talán túl sok volt egyszerre ennyi információ számomra, hiszen alig pár órája kerültem át ide és annyi minden történt. Arról nem is beszélve, hogy meg kell találnom a saját utamat. Azt az utat, ami biztosra veszem, hogy míg az Ikleirasz nálam van, keresztezni fogja ennek a démonnak az útját. Nem hagyom, hogy elvegye tőlem! Nem, amíg élek, nem hagyom!
Gondolataimból Kagome hangja térített észre, mire riadtan néztem rá, majd lehunytam egy pillanatra szememet.
- Nem tudom, hogy mit tegyek – nyögtem fáradtan.
- Maradj velünk – mosolygott a lány kedvesen. – Inuyasha megvéd minket, Sango és Miroku is nagyon jó harcos, én pedig… - itt megakadt a lány, majd elpirult zavarában. – Én pedig igyekszem segíteni őket mindenben – bátorodott fel. Erre az ötletére elgondolkodtam. Végtére is, ha már feléjük sodort az élet, akkor csak volt valami célja ezzel. Vagy tévednék?
- Ha nem zavarok. Nem akarok kolonc lenni. És azt a férfi se akarom a nyakatokra hozni – túrtam bele hajamba zavarodottan.
- Ó, ugyan – nevetett a lány. – Sesshoumaru és Inuyasha a közös cél érdekében folyton összefutnak. Naraku a mi fő ellenségünk, de már a nyomában vagyunk. Mindenki közel érzi a harcot.
- Értem… - motyogtam. Ekkor érkezett meg a nem is olyan régen kiviharzott Sango, nyomában a szerzetessel. Úgy látszik, hogy talán rendezték a nézeteltérésüket, de a lány talán még túl feldúlt volt ahhoz, hogy velem foglalkozzon. Hamar magára húzott egy takarót és elnyomta az álom. Miroku a tűzre rakott, majd még egy fáradt sóhajjal egybekötött pillantást küldött Sango felé, törökülésben elhelyezkedett és lehunyta szemét.
- Jobb lesz, ha mi is nyugovóra térünk. Átkötöm a sebet – mosolygott. Amint végzett vele már ismét egy vastag kötés fedte a combom nagy részét. Kaptam egy takarót, majd a könyökömet a fejem alá helyeztem és álomba szenderültem.

Álmomban újra átéltem a mai napot. A sérülést, azt, ahogy az a férfi rám nézett. Azok az aranyszínű szemek. Megbabonáztak álmomban, mozdulni se tudtam, de lehet nem is akartam. Ismét a kardomat akarta, de nem adtam meg neki. Mintha a saját halálomat láttam volna, lassú, szinte már vontatott mozdulattal húzta ki az övéből a hüvely nélküli kardját, hogy lesújtson rám. Összeszorítottam pilláimat, majd vártam, hogy bevégezze a kard a gazdája utasítását, de mielőtt ez megtörténhetett volna, felébredtem.
Zihálva, kissé leizzadva ébredtem fel. Körülöttem senki sem volt, a kunyhó teljesen üres volt. Megpróbáltam feltápászkodni, de alig bírtam lábra állni. A kezembe akad egy hosszú bot, arra támaszkodtam, majd óvatosan, szinte már vonszolva magamat kiléptem a napfényre.
- Felébredtél? – pillantott rám a tegnapi lány. – Ne haragudj, hogy tegnap figyelmen kívül hagytalak, csak… - szabadkozott, mire csak megingattam a fejemet. – Sango a nevem, örülök, hogy találkoztunk – mosolygott a lány, majd az eddig a kezében tartott apró állatka a lábamhoz ugrott és dorombolva dörgölőzni kezdett. – Ő itt Kirara. – A tündéri állatka, amint meghallotta gazdája hangját, már a vállára is pattant.
- Ugyan, megértem. Midori vagyok, de nyugodtan szólíts csak Midonak – mosolyogtam vissza rá. – Kagome? – pillantottam körbe, de sehol se láttam az iskolatársamat.
- Vízért ment, hamarosan indulunk – jelentette ki a lány, majd sarkon fordult és Miroku felé vette az irányt. Indulnak? Mégis hová? Nem tudom, hogy mi is fog történni pontosan, de féltem. Mégis hová tartok én? Maradjak velük?
Nem tudtam elönteni, hogy mit is kellene tennem, de arra jutottam, hogy ha velük maradok, ha csak egy kis időre is, talán felerősödhetek. Egyedül semmi esélyem.

Gondolataimból egy idős asszony hangja térített ki, mire körbe néztem. Körülöttem nem volt senki, csak egy kissé alacsony, ráncos arcú, papnői ruhát viselő asszony.
- Gyermekem! – Felé pillantottam, de a bottal a kezemben nagyon nehezen mozogtam. A sérülésemre gondoltam és azonnal elfogott a düh, ahogy annak a férfinak az arca lebegett a szemem előtt.
- Igen? – botorkáltam oda hozzá, majd türelmesen vártam, hogy mit akar tőlem.
- Gyere velem, beszélnem kell veled. Úgy hiszem, hogy sok új és hasznos információval tudok szolgálni – fordított hátat, majd egy másik kunyhóhoz vezetett. A lábam rettenetesen fájt, így kissé felnyögve ültem le a kunyhó padlóján.
- Kihez van szerencsém? Én Modori vagyok, abból a világból jöttem, amiből Kagome – mosolyogtam kissé erőtlenül az idős asszonyra.
- Tudom, gyermekem. Az én nevem Kaede, ennek a falunak vagyok a papnője, de azt hiszem, tudom, hogy ki vagy. Hallottam történeteket északról és az ott uralkodó népről. Kétségem nem fér afelől, hogy te is közéjük tartozol, de… - itt elhallgatott.
Erősen figyeltem rá. Valami nem stimmelt, nem szerettem, hogy ha az emberek így félbe hagyják a fontosnak ítélt mondatukat.
- De? – kérdeztem vissza türelmetlenül.
- Nem érzek felőled semmilyen démoni erőt. Egy kevés spirituális erő körül vesz, de a démoni energia, aminek jelen kellene lenni, nincs meg – sóhajtotta a papnő, majd felém nézett.
- Ez rossz?
- Eléggé… Nem vagy képes regenerálódni a Sesshoumaru okozta sérülésből. Akár hetekig is eltarthat, amíg felgyógyulsz. Így csak egy halandó emberrel vagy egyenlő.
- De hát tegnap olyan gyorsan mozogtam és… - akadtam meg. Nem értettem semmit se. Mit jelent az, hogy nincs meg az erőm? Miért nincs meg?
- Nincs kizárva, hogy el van zárva. Addig, míg ez nem változik, addig képtelen leszel forgatni a démoni kardodat. Szabadjára kell engedni az erődet, minél előbb! – piszkálta meg a tűzhelyet, majd fát rakott a tűzre.
- Hogyan tudom a felszínre hozni? – emeltem meg kissé a hangomat véletlenül. Ingerült voltam.
- Csak egy nagyhatalmú démon képes egy másik erejét a felszínre hozni. Ehhez egy papnő spirituális ereje túl veszélyes lenne. Csak egy másik démon képes arra, hogy a te szellemi erődet a felszínre hozza – állt fel. – Minél erősebb a démon, annál nagyobb az esély arra, hogy teljesen visszakapod az erődet.
- Akkor ez azt jelenti, hogy…? – pillantottam rá, majd bólintott. Ő is és én is tudtuk, hogy ez mit jelent.
- Keresd meg, ajánlj fel neki valamit, ami elég értékes ahhoz, hogy segítsen. – Azonnal az Ikleiraszra gondoltam, ami most a másik kunyhóban pihent. – Gyermekem, nincs más választásod… - húzta el a vékony nádfüggönyt, majd kilépett a napfényre.
Legszívesebben ordítottam volna. Nem vagyok hajlandó egy ismeretlen és veszélyes alaknak adni a kardomat, aki meg akart ölni. Vagyis nem akart, mert megtehette volna. Érdekes… Ahogy egyre csak elkeserítőbbnek látszott a gondolat, hogy nincs a közelben olyan erős démon, aki egyáltalán életben hagyna, nem hogy még segítene is, arra gondoltam, hogy talán egy próbát megérne.
- Mido, hát megvagy – jött be a kunyhóba Kagome, mire feltápászkodtam a földről. Meséltem neki arról, amit Kaede anyó mondott, de teljesen el voltam keseredve.
- Sajnos valóban Sesshoumaru az egyetlen olyan démon, ami kellő erővel rendelkezik és hajlandó életben hagyni – gondolkodott el a lány, mire egy lemondó sóhaj kíséretében elfogadtam, hogy ez így van.
- De mi a garancia rá, hogy segíteni fog és nem öl meg? – vágódtam le a fűben, de azonnal meg is bántam. Fájdalmasan felkiáltottam, éreztem, ahogy a sebem felszakad, és ismét átáztatja a kötést a lábamon. – Nézd meg, mit tett velem – szipogtam. Azt hittem, hogy bele fogok őrülni a fájdalomba. - Én csak a családomat akarom megtalálni… - sírtam halkan, majd felnéztem Kagomére. Időközben a többiek is körénk gyűltek. Látszott, hogy indulásra készek, de én még nem. – Sajnálom. Menjetek nyugodtan. Nektek feladatotok van és boldogultok nélkülem. – Erre iskolatársam azonnal felcsattant.
- Ki van zárva. Még pár napig itt maradunk. Megteszünk mindent, hogy segítsünk! – állt fel mellőlem, majd még soha nem látott lelkesedéssel és akarattal fordult a többiek felé. Sangonak és Mirokunak meghagyta, hogy hozzanak egy faluból gyógynövényeket, amik az út során enyhítik a fájdalmaimat és segítenek begyógyítani a sérülést. Inuyasha egy már régen használt főzet alapanyagait ment megkeresni, hogy elkerüljük a sebláz kialakulását.
- Miért segítetek rajtam?
- Azért, mert neked is feladatod van. Nem ismered ezt a világot, veszélyes és vannak rosszabbak Sesshoumarunál. Noha régen úgy éreztem, hogy egy megvadult szellemhorda is jobb nála, de tévedtem. Amióta a kicsi Rin vele van, megváltozott. Alig látszik, de megváltozott.
- Rin? – értetlenkedtem.
- Igen, egy halandó kislány, aki már egy jó ideje vele van. Visszahozta a halálból. Nem tudjuk, hogy miért, de azóta Sesshoumaru megváltozott – rántotta meg a vállát. – Ezért hiszem azt, hogy segíteni fog és mi is segítünk. Velünk maradsz, aztán pedig eldöntheted, hogy külön utakra lépsz-e vagy sem – mosolygott, majd elkezdte ismét kitisztítani a véres sebet. A modern kor fertőtlenítő szerei kissé használhatatlannak tűntem a démon ejtette seb ellen, de arra jók voltak, hogy elállítsák a vérzést és a fájdalmat is enyhítették valamennyire.


Hamar magamra lettem hagyva, talán jobb is egy kicsit. Elbicegtem a kardomért, majd ismét leültem az alá a fa alá, ami alatt az elmúlt pár órát töltöttem. Hamar eljött a délután, és a délutánból lassacskán este kerekedett. Láttam, ahogy a kora nyári erdő a narancssárgából vörösre vált és az égen megjelentek az első csillagok. Csodálat volt az ég. Soha nem tapasztaltam még ilyet. Otthon ritkán látom a csillagokat és az eget ilyen közelről. A friss levegő kissé megszédített. Elfeküdtem a fűben, majd a magasba emeltem a kardomat, hogy megszemléljem. Lilás fényben csillogott, éreztem, ahogy magához hív ez az erő, de képtelen volna megérteni azt, hogy mit mond. Vajon azért, mert nem tudom használni az erőmet? De akkor mik ezek a külsőségek? A hajam, a szemem és a csíkjaim… Nem értettem. Végül magam mellé fektettem a kardot, de nem eresztettem el. Elnehezült a testem, a fejemet a puha fűben pihentettem, de meghallottam két hangot, nem olyan messze. Rólam beszélgettek.
- Mit tanácsol, Kaede anyó? – Miroku? Nem értettem, hogy mi folyik itt, de nem nyitottam ki a szememet. Túl fáradt és kimerült voltam hozzá.
- Azt neki kell tudnia. A sorsa Sesshoumaru körül fog forogni, amíg az a kard nála van. Inuyasha fivére szentül hiszi, hogy az az ő tulajdona. Hallottam szóbeszédeket, hogy az apjuk készített egy kardot, melyet északi barátjának adott több száz éve. Ez lenne az? – sóhajtotta az anyó.
- Sesshoumaru újra és újra megfogja támadni… - Miroku hangja aggodalommal volt tele. Végül nem bírtam ki és óvatosan résnyire nyitottam szememet. Elkaphattam azt a pillanatot, amikor az anyó bólintott. – Az lesz a legjobb, ha velünk marad. Inuyasha majd megvédi őt. Többet mi sem tehetünk – fordult felém a szervezetes, mire és azonnal lehunytam pilláimat.
Felemelt a földről, majd éreztem, ahogy a kunyhóba visz. Bent ropogott a tűz. Halk beszédre lettem figyelmes.
- Szerzetes – szólalt meg Sango. – Tedd ide. – Miroku letett a földre, Sango pedig gondosan betakart. A hüvelyében szunnyadó kardot nem eresztettem el, de meg se próbálták elvenni tőlem. Minden nyugodt és csendes volt, én pedig végre teljes álomba merülhettem.

Ugrás a 3.részre